Posts Tagged ‘fűtő’

A nyomdász, a fűtő és a lány

péntek, április 8th, 2011

Egy ismerős ráhatására felvettek egy nagy cég házinyomdájába. Úgy voltam vele, hogy amíg nem találok más munkát, vagy amíg el nem kezdődnek az egyetemi tanulmányaim, jó lesz ez is, s majdcsak képes leszek megcsinálni, amit mondanak a tapasztalt kollégák.
Arra azonban nem számítottam, hogy egyedül képezem a házinyomda teljes személyzetét! Én voltam a régi, és az új dolgozó is egyben.
Álltam bambán a két, megszólalásig hasonló gépmonstrum között, elneveztem az egyiket – amelyik a bejárattól balra esik – A-nak, társát pedig B-nek. Első napra ezzel ki is merült a tevékenységem, mert az alagsorban lévő műhelyből felhívattak a felettünk tornyosuló szinteken terpeszkedő központba, ahol különféle irodákban számtalan papírt kellett aláírnom.
Másnap a nyomda utcára nyíló helyiségéből a járókelőket figyeltem, és izgatottan vártam, mikor foghatok bele a nagy munkába. Biztosan itt készülnek majd a bürokrácia alapanyagai, a számlák, nyugták, nyilvántartó kartonok és egyéb nélkülözhetetlen kellékei a civilizált világnak…

Harmadik napra már jelentős munkatapasztalattal rendelkeztem, úgyhogy hoztam otthonról olvasnivalót. Néha elbambultam a könyv felett, és az utcán elsiető lábakat nézegettem.
Az ajtó három üveglapja közül sajnos csak egyiken meresztgethettem kifelé a szemeim, a másik kettő rücskös, úgynevezett katedrálüveg volt. Az elhaladó lányoknak ezért csak a bokától combtőig terjedő részét csodálhattam meg, s erre hagyatkozva találgattam, milyen is lehet a számomra rejtve maradó további testtáj.
– Ezt is nekem köszönheted – mutatott az ajtó egyetlen igazi üvegtáblájára a fűtő.
Kérdőn néztem rá.
– Véletlenül jól bevágtam és kitörött. Előtte azon a részen is átlátszatlan volt.
A nyomdász szakma másik érdekessége ő, a fűtő volt. Irodájának nevezett kuckóját csak egy fal választotta el a nyomdától, ott figyelte a kazánok működését, ám ha a lányokat akarta megnézni, vagy éppen társaságra vágyott, akkor átsétált hozzám.
Szívesen leeresztettem a könyvet a kezemből, és végtelenségig elhallgattam a kifogyhatatlan, színes-ízes történeteket. Túl a nyugdíjkorhatáron, rengeteg élményt tudhat maga mögött. Ha számszerűsíteni szeretnénk, legalább 1000 nőt tud felsorolni, akinek a nevére – vagy legalább a helyszínre – emlékszik. Adatok nélkül akár megháromszorozhatjuk a valaha volt áldozatai óvatosan alábecsült számát.

Délután, amikor egyedül maradtam A-val és B-vel, kinyitottam az ajtót és erőteljesen becsuktam. Második kísérletre véletlenül kitörött az alsó kettő, a normális üveg, és egyik a katedrálok közül. Szóltam a fűtőnek a bajról, és kértem, segítsen megoldást találni.
Felballagott az üzemeltetési osztály munkatársához, aki percek alatt elintézte, hogy a helyszínen beüvegezzék az ajtót. Ettől kezdve nem láttam a lányok lábát sem, mert egyforma, kukucskálás-mentes katedrálüveget vágtak be a hiányzók helyére. Börtönben éreztem magam, pontosabban: magánzárkában.
Ahogy teltek a napok, egyre többet tartózkodtam a kazánházban, mert a fűtő ritkábban tudott kimozdulni. Kóstolgattuk ecetnél savanyúbb, saját termésű borát, és mesélte az emlékeit.
– Be kell osztani az élményeket! – mondtam szemtelenül.
– Arra gondolsz, hogy most nem akad a hegyére? – kérdezte, egy szemernyi sértődöttséget sem láttam rajta.
A második hét vége felé váratlanul látogatóim érkeztek. Azért annyira mégsem okoztak meglepetést, hiszen a fűtő – Laci bácsi – már előző nap figyelmeztetett a főnöki vizitre.
Kocsival jötték, és a járdára parkoltak. Ha nem izgultam volna – merthogy akkor láttam életemben először élő vezérigazgatót, élő vezérigazgató-helyettest és még élőbb titkárnőt kurta szoknyájában, jegyzettömbbel -, akkor jót mosolygok azon, hogy ugyanabból az épületből sofőrös vállalati autóval látogattak meg.
Megtekintették a két masinát – A-t és B-t -, majd megkérdezték, hogy az újfajta papír ugye megfelel az érzékeny gépek igényeinek. Bólintottam. Tényleg hoztak a napokban, távollétemben egy kupac, kötegelt papírlapot a másik, régebbi rakás mellé. A gépeknek mindegy volt, melyiket nem használom. A régebbiből meg talán elvitték a felét, jól megfogyatkozott.
Valamit mondtak németül, amit én nem értettem, de A és B talán igen, mert egyikük oldaláról olvasta az idegen szöveget a vezér-helyettes.
Még az ajtóból a legnagyobb főnök barátságosan visszaszólt:
– Jól kijönnek a kollégákkal, ugye?
Gyorsan bólintottam, mert először a fűtőre gondoltam, bár ő csak egy kolléga, ráadásul nem is nyomdász. Vele jól kijövök. Később arra a következtetésre jutottam, hogy elvileg többen dolgozunk a házinyomdában, csakhogy a többieknek több eszük van, s be sem járnak feleslegesen. Ezért nem találkoztunk még sosem! Lehet, hogy én vagyok a régebbi dolgozó? Sőt, lehet, hogy én vagyok a főnökük?
Két perc múlva átballagott hozzám Laci bácsi a kazánházból, addigra ő is túlesett a vezérigazgatói viziten.
– Tudtad, hogy többen dolgozunk a nyomdában? Nemcsak én… – szegeztem a kérdést pirospozsgás arcának.
– Hárman – válaszolt bármiféle meglepetés nélkül.
– Hogyhogy?
– Felvettek két igazi nyomdászt is… no jó, te is igazi vagy!… olyanokat, akik nappal valami más nyomdában, munka után, másodállásban meg itt dolgoznak.
Leesett az állam.
– Találkoztam már velük – folytatta – amikor te már elmész, félóra múlva jönnek, és megcsinálják, amit kell. Jól meghajtják a gépeket, mert egy-másfélórán belül végeznek is.
Érdekes, új információt tudtam meg a második munkahét végén.
Még szerencse, hogy nem tagadtam le a nagyfőnök előtt azt a papír-dolgot. Hogy is van? Az egyik jó a géphez, a másik nem. De ha a régi nem volt megfelelő, akkor éppen miért az fogy rohamosan?
Eldöntöttem, hogy meg fogok ismerkedni a kollégákkal. Ettől még Laci bácsi aggodalmaskodása sem tudott eltéríteni:
– Ha megtudják, hogy te is itt dolgozol, akkor adnak neked munkát nappalra, ők meg esténként csak unatkoznak és felveszik potyán a fizetést!
Hétfőn egyébként is mozgalmas nappal indult az új munkahét. Először valaki összeírta, milyen irodaszerekre lenne sürgősen szükségem, s mivel semmi ötletem nem volt, kérdezgetett egy lista segítségével, én pedig majdnem mindenre rábólintottam. Így lett később még körző-készletem is egyéb haszontalan dolgok mellett, de elfértek a sarokban.
Még délelőtt nagy titokzatos somolygások közepette Laci bácsi bevezetett a nyomdába egy csajszit, akit élénken biztatott, hogy máskor is látogasson ám meg engem, nehogy haszontalanul teljenek a munkanapjaim.
– Aztán mit csinálnánk mi kettesben? – A lány kérdése, s főleg a hangsúlyok elárulták, hogy pontosan tudja, mivel lehetne hasznosan eltölteni az időt.
Nekem is támadtak ötleteim, ha végignéztem rajta tetőtől talpig. A vezérigazgató hosszúlábú titkárnője elbújhatna mögötte, még úgy is, ha ez a lány nem kurtaszoknyás, hanem kopott farmert visel, és 80 deka smink sem takarta finom arcát.
Nem sikerült elmélyedni a témában, mert újabb látogató érkezett, aki valamiből kioktatott. Ekképpen:
– Itt írd alá… – Nevem odakanyarintása közben láttam, hogy igazolom a részvételemet az oktatáson.
Laci bácsi – az unokájának is beillő lány kíséretében – közben elsündörgött.
Ezen a napon még többen felfedeztek, nem sokkal később munkaruha-előadó is érdeklődött a méreteim felől, majd valaki megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e a munkakörülményekkel… Nem is maradt egy cseppnyi szabadidőm egész nap!
Alig vártam a munkaidő végét – hogy maradjak. Végre megismerem a kollégáimat és megtudom, mit is készít a nyomda, amelynek oszlopos tagja lettem.
Fél öt tájban érkeztek, nem is ketten, hárman. Az első, egy koromfekete koma, őszülő szálakkal, majdnem bezuhant a bejárati ajtón, amikor hiába próbálta a kulcsát elfordítani, s nekitámaszkodott. A második egy végtelenül magasnövésű, ám annál vékonyabb, elgörbült férfi. Ők ketten együtt meghaladták a száz évet, de jelentősen javította a statisztikát a mögöttük betopogó, a 18. évét alulról érintő lány.
Kissé furcsán néztek rám. Egészen addig tartott ez az állapot, amíg a beszélgetés során éleslátással fel nem ismerték, hogy nekem nem érdekem elvenni a munkájukat, sőt be sem tudnám indítani a gépeket, nemhogy elvégezni napközben, amit ők esténként – jóval több pénzért – játszva megcsinálnak.
– Megnézhetem a gépeket működés közben? – kérdeztem azért óvatosan, miután sikerült eloszlatnom a bizalmatlanságot.
– Ha nincs jobb dolgod… – válaszolták a megkönnyebbüléstől vidáman.
A részemről tévesen ’B’-nek elnevezett gépben indult az első munkafázis lemezkészítéssel. El is döntöttem sürgősen, hogy mostantól ez lesz az ’A’. A lány valami folyadékkal, gumikesztyűt húzva, lemosta az elkészült lemezeket, amiket eztán felerősítettek az eddig ’A’-nak nevezett, mostantól ’B’ gép legvaskosabb hengerére, s már ontotta a nyomtatványokat. Mondanom sem kell, hogy mindeddig tévesen ítéltem meg az induló és érkező oldalt is: ahol sok apró szívószáj található, ott kerül be az üres papír…
A lánynak olyan apró, puszis szája volt, hogy bele sem mertem gondolni, hogyan tudna úgy igazán beszippantani. A két jól kereső nyomdász mellett ő végezte a segédmunkát, egyfolytában pakolt, mosott, törölgetett, amazok rá se hederítettek. Nézegettem én helyettük is! Először csak távolról vagy a gép mögül, majd amikor felismertem, hogy egyik mesterrel sem áll semmilyen kapcsolatban, egyre közelebb merészkedtem. Ahogy hajlongott, örömmel fedeztem fel a lötyögős nadrág és a bő pulóver által elrejtett karcsú formákat, melyek azért kellőképpen gömbölyödtek.
A hosszú nyomdász szétvetett lábakkal behajolt a gép fölé, és szakértő szemekkel vizsgálta a mozgógépként ömlő, táblázat-szerű oszlopokat és sorokat tartalmazó papírlapokat. Másik, a sötétképű, egy vonalzó mentén rajzolgatott üres papírra.
A lány elsimította homlokába hulló hajtincsét, és villámgyors mozdulatokkal lehántotta 10 csomagról a barna fedőréteget, és a hófehér lapokat gyakorlottan a gép szívószájas végéhez készítette. Mire odaugrottam segíteni, már a nyolcadiknál tartott – abból a régi halomból, amelyek a vezérigazgató szerint nem használhatók a gépben.
Jólesett megérinteni a kezét, és látni csodaszép mosolyát. Nincs is olyan kicsi szája – állapítottam meg elégedetten, bár nem láttam esélyét, hogy ezt a gyakorlatban is megtapasztalhatom.
– Minden nap eljössz te is? – kezdeményeztem a társalgást.
– Csak akkor hoznak el – intett a fejével a colos irányába -, ha le kell mosni a gépet.
– A gépet? Amit csináltál?
– Ez a gép – mutatott mosolyogva B-re. – Amit te láttál, az lemez-maratás, azt megcsinálják ők is, ha nem vagyok itt. A festék lemosása mindig az én dolgom.
– Te is az igazi nyomdában dolgozol? – Voltaképpen ez jobban érdekelt, mint a munkafolyamatok.
– Igazi? – Aranyosan mosolygott, barna szemei csillogva tekintettek rám. – Igen, végül is az az igazi nyomda.
Még közelebbi kérdésen törtem a fejem, azaz a kérdések közül igyekeztem kiválasztani a legkevésbé nyomulósat… Kifogyott a papír közben, leállt a gép. A lány apró kezeivel felmarkolt egy köteg papírt az előbb odakészített stószból, a hosszabbik élét a tartóhoz koppantotta, és az így katonás rendben álló csomót a gép szívószájai alá helyezte, s apródonként ugyanígy tett az egész kupaccal.
A colos odahívott és felületesen bár, de érthetetlenül elmagyarázta mindkét masina működését. Egész addig beszélt, míg le nem futott a teljes papír-mennyiség, és csak napok múltán értettem meg, hogy a lelkes magyarázat volt hivatott távol tartani engem a kész nyomtatványoktól, mert esetleg rájöhettem volna, hogy azokra a papírokra – melyek állítólag nem alkalmasak a nyomdagéphez – nem a mi cégünk anyagát nyomtatták… Ekkor még nem tűnt fel semmi a barnaszemű, szépmosolyú lány bő ruhákba dugdosott alakján kívül…
– Szóval két műszakot húztál le! – összegezte kedd reggel Laci bácsi.
Az öreg kissé zavarban volt, amikor benyitottam, és a lány, akit előző nap áthozott a nyomdába, összeismertetni bennünket, most feltűnés nélkül húzogatta helyre a ruháit, miközben röviden elmeséltem a kalandomat az igazi nyomdászokkal.
– Mindegy, érdekes volt. Ma is maradok! – lelkesedtem.
Közben azon töprengtem, mit csinálhattak ezek a kazánházban, vagy mire készültek éppen, amikor megjelentem. Laci bácsi meglepően szótlan, mintha azt jelezné, hogy hagyjam már befejezni, amibe belekezdtek.
Visszatérve a saját birodalmamba, kicsit irigyeltem az öreget. El bírnám viselni, ha napközben meglátogatna egy csaj, itt nemigen zavarnának bennünket. Majdcsak elszórakozatnánk egymást valahogy!
Alig értem a gondolat végére, s még bele sem kezdtem az ábrád erotikus részébe, amikor megjelent az iménti csaj, egyedül lépett be az ajtón.
– Laci bácsit hol hagytad? – kérdeztem.
– Azt mondta, dolga van – biggyesztett féloldalasan a lány.
– Nálad jobb dolga? – csodálkoztam, s meg is bántam volna a szemtelen megjegyzést, ha nem kacagást kapok válaszképpen.
– Láttam, hogy igazgattad a ruhádat – folytattam pimaszul, mert látszott, hogy nincs ellenére a téma.
– Nem veszélyes az öreg… Csak tapizott egy kicsit.
– Biztos megzavartalak benneteket, különben nem maradt volna meg a nyúlkálásnál.
– Mondom, hogy nem veszélyes! – nevetett a lány. – A közönség meg csak használna neki..
– Nem nagyon értem… – vallottam be.
– El ne mondd neki, hogy elárultam!
– Mit?
– Az öreg egy kukkerolós. Csak úgy áll fel neki, ha nézik, vagy ő nézhet másokat.
– Tényleg? – nevettem én is. – Honnan tudod?
– Honnan, honnan? Mit gondolsz? Régóta rá akar beszélni, hogy hagy nézze meg, amikor mással csinálom, vagy hozzak magammal valakit, aki nézne bennünket.
– Akkor nem is… ? – kerestem a szavakat, de azért ujjammal félreérthetetlenül mutattam, mit is kérdeznék.
– Régóta ártalmatlan, én már ilyennek ismertem meg.
Laci bácsi sok élménye mind múlt idő? – tűnődtem el.
– Tényleg csak megfogdos? – Azért én még ezt a csekélységet is irigyeltem az öregtől. Gondolatban én is végigtapogattam a csajt egyszer-kétszer, alaposan, és azt jelezte a műszer, hogy ha már állok, nem állnék meg ennyinél.
– Mondom…
– De nem is próbálkozik? – Nagyon nyugtalanná tett a párbeszéd, mely izgalmi állapot egy bizonyos testrészem feszességében nyilvánult meg.
– Miért fontos ez neked? Persze, hogy próbálkozik! Azért tapizgat…
– Ennyi?
– Mire vagy kíváncsi?
Mindenre, mert ez a beszélgetés túlontúl felhúz – válaszoltam volna, ha nem érkezik meg ekkor Laci bácsi.
Kicsit csodálkozott csak, ezúttal én voltam zavarban, mintha legalábbis most éppen én fogdostam volna a kis barátnőjét. Honnan ismerhetik egymást? A lány mit akarhat az öregtől? Az legalábbis világos volt számomra, hogy Laci bácsi mit szeretne a csajtól… Már ha sikerülne! – mosolyogtam el magam. – Elképzeltem, mennyire erőlködhet az öreg potyára!
Közömbös dolgokról esett szó, és rövidesen magamra hagytak. Sajnáltam, mert úgy tűnt, hogy az elkezdett élvezetes beszélgetést meg lehetett volna koronázni a nyomdahelyiség mélyén egy behatóbb ismerkedéssel. Végtelenül közvetlen a lány, s ha Laci bácsival is próbálkozik, miért ne mehetne biztosra velem?
Délután türelmetlenül vártam a másik csajt, a nyomdászt. Hiába! Csak a két koma jött a szokott időben, s miközben én elköszöntem, némán munkához láttak.
Reménykedve indultam neki a következő napnak. Mégsem lehetséges, hogy felbukkanjon két testhezálló lány, és egyikkel se jöjjön össze semmi! Talán Laci bácsi ismerőse a gyorsabban használhatóbb…
Nem szerettem volna, ha izgalmi szintem látszik rajtam, ezért nem rohantam azonnal a falon túl található kazánházba. Várok öt percet! – néztem az órát.
Feleslegesnek bizonyult a túlzott óvatosság: az öreg egyedül volt. Letörve ücsörgött, amit meg is tudok érteni, ha valakinek a szeme kívánja a finomságot, elfogyasztania meg nem sikerül…
Akadozott a diskurzus. Kivételesen még régi kalandjairól sem mesélt.
– Tetszik neked a Pami? – kérdezte váratlanul.
– Kicsoda? – Egyből tudtam pedig, kiről van szó.
– Pami. Pamela.
– Jó kis csaj! – szaladt ki belőlem az egyenes mondat.
Laci bácsi se kertelt különösebben:
– Megbaszhatod ám, ha akarod!
– Köszönöm, de ezt vele kell megbeszélni…
– Csak azt akartam mondani, hogy ne tartson vissza, ha az én ismerősöm, mindent szeret, ami jó. A jó faszt is szereti érezni!
Szívesen kérdeztem volna még valamit, de másról kezdett el beszélni:
– Biztosan nem itt akarsz megöregedni…
Elmondta, hogy nagy terveket kell kitűzni, és azok megvalósítására törekedni mindenáron. Megnyugtattam, hogy a nyomdászkodást én csak átmeneti állapotnak szánom, hiszen jövőre megyek az egyetemre…
Bólogatott, helyeselt, s kis szomorúsággal a hangjában máris sok sikert kívánt. Valahogy én is megkedveltem az öreget.
Visszatértem a nyomdászműhelybe, hátha hiányol valaki így munkaidőben. Amíg kizártam a csupa áttetsző üvegből álló ajtót, Laci bácsi ifjú hölgyismerősét láttam közeledni. Megvártam, s besurrant velem a nyomdába.
– Jópofa az öreg, most jövök tőle.
– Majd én is meglátogatom, de ha már így összefutottunk… – mosolygott a szemembe. – Tegnap nem sikerült mindent megbeszélni.
– Nyomulós voltam nagyon?
– Dehogy voltál! Csak kíváncsi… Az meg nem nyomulás, és nem is baj. Ha meg valamire éppen nem akarok, úgysem válaszolok. Jó volt veled beszélgetni.
– Nekem nagyon izgalmas is… – válaszoltam csendesen, alulról felpislantva.
– Csak nem?
– De igen! Jó egy szép csajszival szexről beszélgetni.
– Kiverted rám? – kérdezte hirtelen.
Értettem a kérdést, tetszett is a nyílt egyszerűsége, mégis meggondoltam a választ. Most áruljam el, hogy erotikus fantáziámban szerepelt még egy lány, a nyomdász is?
– Titok? – sürgetett.
– Te sem árultál el mindent! – húztam az időt. – Egyébként a válasz: igen.
– Ugye, hogy ki tudtad mondani? Ezt meg nekem izgalmas hallani… Mit is nem árultam el? Tudom már, azt, hogy az öreg hogyan erőlködik… Nem tudom, helyes-e elmesélni, mert valahol sajnálom is…
– Én is sajnálom, de … – keresgéltem a szavakat – ne haragudj meg ezért, de Laci bácsinak már annyi nője volt, hogy igazán nem tragédia, ha ebben a korban már nem megy flottul a csajozás.
– Így látom én is, de azért jó lenne, ha sikerülne még neki. Megérdemelne még egy kis élvezetet, nagyon jó szándékú ember. Egyedül él…
Ezzel nem akartam vitatkozni, mert tényleg rendes, jókedélyű, és mindenfélét lehetne még mondani rá, de nincs összefüggésben azzal, hogy egy fiatal lány akarjon neki mindenáron kielégülést szerezni.
– Azt mesélte, hogy rendszeresen átjár hozzá a szomszédasszonya, talán kettő is, és velük elintézi a szükségleteket.
– Tudom, én is a szomszédban lakom, onnan ismerjük egymást… de ne nézz így rám, nem én járok át hozzá, azaz csak beszélgetni néha – nevetett, közben mű-neheztelés szólt a hangjából.
Eddig az ajtónak támaszkodtam belülről, míg ő – tényleg: Pami! – az egyik nyomdagépre könyökölt. Most hátranyúltam, s ahogy szoktam, a zárba helyeztem a kulcsot. Nem fordítottam el, mert annyira nézte a mozdulataimat, és nem akartam nyomulósnak tűnni. Pedig a helyzet érlelődött, mondhatnám: szárbaszökkent.
– A nénikék nem beszélgetni mennek? Akkor az öregnek a szomszédasszonyokkal még megy a móka? – kérdeztem csodálkozva, miközben kissé megdőlve, laza testtartást vettem fel, hogy ne feltétlen árulkodjon szűkülő nadrágom kiteljesedett tartalmáról.
– Én ezt nem tudhatom pontosan, de nem tartom valószínűnek, hogy azokkal menne a szex. Inkább csak élvezkedik… Egyszer láttam, hogy a szomszédasszony, ahogy te mondod, nénikék egyike, segített takarítani, kis otthonkájából kilógott a feneke hajlongás közben, elöl meg be sem gombolta… Laci bácsi ült egy fotelban, úgy nézte, és húzogatta magának…
– Biztos jó érzés az is… – töprengtem hangosan.
– Hogyne lenne jó!? Ha csak fantáziálsz és húzgálod magadnak, még ha nem is akarsz vagy nem is tudsz elmenni, akkor is jó. Nem? – Biztos észrevette már tarthatatlan helyzetemet, mert határozottan mértani közepemre tekintgetett.
– Ilyen szakértő vagy? – terelgettem el a figyelmét a látványról.
– Szeretitek, ha egy lány ért hozzá. Nem? – kérdezett vissza.
Tetszett a játék, és cseppet sem tűnt macska-egér akciónak, inkább két macskáénak, akik holdvirágos éjszakán kerülgetik egymást a lehűlő cseréptetőn.
– Vagy ha egy lány ér hozzá – egészítettem ki találó megállapítását. – Szóval Laci bácsi leste a nénikét és közben játszadozott.
– Te hogy szoktad? – kérdezte Pami.
– Nénike nélkül…
Felkacagott.
– Csak a határtalan fantázia?
– Hááát… igen. De ez csak pótlás, mert az igazit szeretem, az élőt.
– Meg tudom érteni – próbált komoly maradni, nem sok sikerrel.
– És te?
– Én is élőben szeretem. Persze, azért masztizni is.
– Te hogy szoktad? – adtam vissza a korábbi kérdését.
– Hogy érted? Mit kérdezel? – csodálkozott.
– Te is ezt kérdezted tőlem az előbb, mármint-hogy hogy szoktam…
– Jaaa! Masztizni! Körbe-körbe, aztán kétujjamat bedugom a punimba, hüvelykkel meg a csiklómat simogatom közben. Ez a csúcs…
– Muti!
Elámult:
– Itt? Hogy gondolod?
– Bezárom az ajtót!
– Akkor te is muti!
– Oké. Egyszerre? – Hátranyúltam, és ráfordítottam a kulcsot.
Dereka fölé húzta azt a kék felsőt, ami eredetileg a popsija alá ért, kigombolta a nadrágját, és 2 centivel lentebb tolta. Megállt és engem nézett.
Közelebb léptem, megálltam a nyomdagép végénél, kigomboltam az egyetlen gombot, lehúztam a cipzárt. Nem néztem le, de biztos voltam a látványban: alsómat átnedvesítette eddigre beszélgetésünk első cseppre váltott hatása. Félre- és felhúztam az ingem, hadd lássa zavartalanul, illetve a vékony anyagon át, milyen következménye lett az eddigi verbális élménynek.
Tenyerével megnyomkodta a gép papírtároló asztalkáját – elbírja-e, ha majd ráül, és ott mutatja be a produkciót -, vontatott mozdulatokkal térd alá tolta a nadrágot, és kilépett egyenként a két szárból. A ruhadarabot félbehatotta, közben szüntelenül engem nézett. Kibújt a kék felsőből is, egy hasonlóan kék top maradt rajta, és egy fehér, csupa-csipke tanga. Elfordult, előrehajolt, megrázogatta négyarasznyi derekát, keskeny, kislányos csípőjét és gömbölyded popsiját, s a válla fölött hátramosolygott rám. Az előadás félpercig sem tartott, éppen csak megcsodálhattam a formákat és selymes bőrt, a bal combja belső felén egyetlen, apró, izgalmas anyajegyét. Visszafordult és várt.
Viszonzásul felülről kibújtattam a farkamat, és integettem vele – már amennyire egy felfokozott állapotban lévő, meredt szerszámmal integetni lehet -, majd az alsómat nadrággal együtt letoltam, s az előbb megfigyelt tempó sokszorosával megszabadultam tőle. Röpke tétovázás után kibújtam az ingemből is.
Pami is cici fölé húzta a kékszínű topot, kicsit habozott – vagy inkább kíváncsian figyelte, mit szólok a kirobbanóan előtörő, feszes, maroknyi cicikhez -, végre a fején keresztül levette, és ott állt velem szemben egyetlen bugyiban.
Álomszép volt!
Gyönyörködtem a látványban. Bámultam az íveket, mert aminek karcsúnak kellett lennie, az még karcsúbb volt, aminek gömbölyűnek illik lennie, az még gömbölyűbb… Megfogta kétoldalt a tangáját és igazított rajta, mire az tetszetősen kirajzolta dudorodó, kétujjnyi rejtekét, és egy csepp kétséget sem hagyott afelől: csupasz puncija telt, akár az ajka. Lehúzta térdig a fehér csipkét, és fellibbent a nyomdagépre. Ott ült, kissé féloldalt, mégis velem szemben, immár meztelenül, tenyérnyire szétnyitott combokkal. Úgy éreztem, hogy menten szétdurranok, jól bevert, vastag cövekként vesztegelt a farkam, és biztos voltam benne, hogy hozzá sem kell érnem, önellátó módon kilövi a tartalmát, pillanatokon belül. Mégis megfogtam óvatosan – ugyanakkor Pami, a hasáról indítva, milliméterenként csúsztatta lefelé a tenyerét –. enyhén alább húztam az amúgy sem takaró bőrt. Pami bekapta az alsó ajkát, és önkéntelenül nyalogatta, én mélyeket próbáltam lélegezni, de csak hangosra sikerült.
Harangozott a lábaival, s a fehér tanga a másik géphez repült. Végre sikerült megmozdítanom gyökereket eresztett lábaimat, és a csupasz lánnyal szemben helyezkedtem el, s miközben a tenyere még mindig lefelé ereszkedett a tejfehér-selyem hasán. Mellette, mögötte és alatta a több-szekrény méretű, hideg fémtömeg kontrasztja csak még gerjesztőbbé tette a hatást. Nem mintha bármit is lehetett volna még fokozni! Farkam hegyén tobzódtak az előjáték nedvei, s amikor mégis megkíséreltem bemutatni az ígért masztit, felhúzva, majd visszacsúsztatva a bőrt, tövig olyan csatakos lettem, mintha bent jártam volna Pami punijában, melyet még csak most ért el óvatoskodó kezének leghosszabb ujja.
Sejtettem, hogy nem fog működni a vállalt bemutató, legalábbis részemről, ugyanis egyetlen mozdulatnyi távolságra jutottam a végső kilövelléshez. Micsoda égés lenne, amikor ő még most kezd hozzá, én meg váratlanul tűzijátékot produkálnék! Elengedtem hát tüzessé vált dorongomat, és csak ámultam Pami igéző mozgásán. Felhúzta mindkét lábát, és olyan szélesre tárta térdeit, hogy megpillanthattam a pirosló, vékony rést. Szemét le sem vette rólam – nem jelezte, hogy szorgoskodnom kellene -, tekintete hol elhomályosulva résnyire szűkült, hol fénylőn kivirágzott, ajkait felválva nyalogatta-szopogatta, pirosította gyöngy-fogaival.
A fűtőre gondoltam, hátha ezzel elodázhatom a vizuális élmény hatására akaratlanul bekövetkező, végzetes kitörést… Laci bácsi biztos többször látta már ezt a számomra még felfedezetlennek számító női testet, talán – ez is biztos – hozzá is ért… Viszont én fogom tövig belemártani ambiciózus farkamat, és mint feszülő tubusból, telenyomom rajtra készen toporgó hímfolyadékommal… A gondolatok nemhogy nem csillapították sortüzelési késztetésem, de méginkább felajzottak. Az a tudat, hogy előttem valaki simogatta, fogdosta, és Paminak ez izgató lehetett, csak nyersebbé, máznélkülivé tette ösztöneimet: bele akartam üríteni…
Valamit mondani akartam, de torkom kiszáradt, hangom – mintha fűrészporos zsák mélyéről törne fel – érthetetlen volt.
Megnyomtam egy gombot a gépen, mire az ülésre használt tálcája, mint a fogorvosi szék, süllyedni kezdett. Hamar megállítottam, éppen testhezálló magasságban. Pami felfedezte a szándékomat, és kezét elvéve, szabad utat biztosított számomra. Mint az öklelő bika, súlyosan odaléptem, résnyire nyitott puncijához nyomtam a végkimerülés határán őrjöngő farkamat. Zacskóm hozzáért a nyomdagép hideg lemezéhez, és ez olyan érzést formált bennem, mintha valaki nyalogatná, és a forró nyelve nyomán hús szellő érne.
Pami kétkézzel fogta széttárt térdeit, és megemelte – láthatta a kíméletlen, határozott behatolási szándékomat –, várta a döfést. Farkam leghegye kukkantott még csak be, amikor éreztem, hogy nem fogok végigérni a heves alagúton, és vagy a visszavonulást kell választanom, és kéjlevemmel elárasztom a nyomdagépet és Pami combját egyszerre, vagy félúton eszeveszetten szétlövöldözöm, és majd utána nyomom be dorongomat, kitölteni a várakozó női testrészt…
A legnehezebben megvalósítható, harmadik verziót választottam. A lány mosollyal nyugtázta, hogy óvatosan kihúzom azt a kicsit is, amit az előbb betaszítottam, s farkamat teljes hosszában a testéhez illesztem. Szorosan kettőnk között állt, és lassított mozgással egyszerre ingerelte mindkettőnket. Ha lentebb csúsztattam, tényleg csúszkált a nedvességben, s visszatérve fénylő csíkot rajzolt Pami hasáig. Felemelő, de észveszejtő játéknak bizonyult, részemre felért egy kínzással, de egy hirtelen, elkapkodott ömlésnél sokkal de sokkal jobbat ígért a türelmes visszatartás.
Farkam legérzékenyebb tájaival simogattam kéjesen a női testrészt, már minden belátható felület közös nedveinkben úszott, és jól láttam, hogy mindannyiszor, ha a hüvely bejáratánál időzök, még csatakosabbak leszünk. Az idő megállt, lábszárai valahogy a vállamra, majd két oldalamra kerültek, és ketten mustráltuk közös, naturális élvezetünket. Kizártuk a külvilágot, és csak arra figyeltünk, hogy egyik lucskos testrész minél szorosabban csússzon a másikon, és minél nagyobb felület váljék olajosan fénylővé.
Úgy éreztem, hogy menthetetlenül végem! Pami sem a közös mozgás harmóniáját nézte már, teste hátrafeszült. Egyszerre kapkodtuk a levegőt. Elengedtem a farkam tövét, egy finom női kéz abban a pillanatban elkapta helyettem, és határozottam magába rántotta. Testünk már nemcsak zavartalanul ért össze, hanem kibogozhatatlanná vált, ki hol kezdődik és hol ér véget, amikor közös mozgással mélyeket löktem, s zacsim a hátsó bejárathoz és a nyomdagéphez lapulva csodálkozott az események alakulásán. Mint a tűzhányó! Pami a nyakamnál fogva magához húzott, és lihegve néztük egymás kipirult arcát olyan közelről, ahogy még sosem láthattuk.
Talán percek is elteltek, amíg álltunk-ültünk mozdulatlanul, mikor végül lassan, kíméletesen visszatértek a külső hangok, s a megérkező külvilág köszöntötte a több millióéves női-férfi játék iménti újabb diadalát. A játékos harcét, melyben nincsenek vesztesek, ha ennek ellentmond is a látszat: végtelenül kimerülten kapaszkodtunk egymásba.
A külvilág kézzelfogható formában is megérkezett. Valaki többször megnyitotta a kilincset – de jó, hogy még belemelegedés előtt bezártam az ajtót!
– Ki lehet? – súgta Pami.
– Laci bácsi? – kérdeztem vissza.
Ketten lehettek, mert beszélgetés hallatszott be. Az egyik így szólt:
– Biztos nem mentek messzire. Kérdezzük meg a recepciót!
Kapkodva öltöztem, s amikor úgy tűnt, hogy a bepróbálkozók léptei távolodnak, megfogtam Pami vállait:
– Maradsz így?
– Nem szeretnéd?
– De.
– Akkor maradok… – És továbbra is a gép lapadagolóján ült.
– Milyen szerencse, hogy kicserélték, az egyik üveg teljesen átlátszó volt az ajtóban…
– Zavart volna, ha néznek közben? – nézett rám huncut mosollyal.
– Azt hiszem, igen. Nem próbáltam még… Lehet, hogy nem. Talán attól függ, ki néz… – tanakodtam hangosan. – De ki kellene zárni az ajtót, hátha visszajönnek.
– Jó, nyithatod! – mondta kelletlenül, és lelibbent a nyomdagépről. – Ha jön valaki, gyorsan beszaladok a raktárba.
Visszafordítottam a kulcsot, és átéreztem azt a bizsergető izgalmat, amit Paminak jelenthetett a tudat, hogy bármikor beléphet valaki, s ő itt áll meztelenül.
Nem tartott sokáig a lappangó izgatottság élvezete, léptek koppanása közeledett, és lassított az ajtó előtt. Pami hamarjában felmarkolta kéklő ruhadarabjait, és eltűnt az apró raktár ajtaja mögött. Talán még be sem csukódott kilincsre mögötte, mikor a másik, a bejárati kitárult.
– Jó napot! – köszönt az egyik koma. – Lehetne itt gyorsan én olcsón szórólapot csináltatni?
– Sajnos nem, mert ez házinyomda, csak belső munkákat vállalunk.
Kis szájhúzogatás közben ránéztek mindkét álló gépre, összemosolyogtak, és köszönés nélkül távoztak.
Mintha összefüggne a két ajtó: máris nyílott a raktéré… és máris újra visszacsukódott, mert újabb vendég érkezett a bejáratin.
– Nagyon csöndben vagy ma! Nem unatkozol? – érdeklődött a belépő Laci bácsi.
– Á, dehogyis… Olvasgatok.
– Megkóstolod ezt a saját termést? Ilyet még nem ittál! – Egy szatyorból két poharat és egy zavaros színű folyadékot tartalmazó üveget húzott elő.
– Egy pici kóstolót… köszönöm…
Amíg átvettem a poharakat és vártam, hogy tölt bele az ecet kategóriába sorolható saját termésből, csodálkozva láttam, hogy bezárja az ajtót. Korábban ez nem volt szokása, bár nem is itt ittunk eddig kóstolót, hanem a kazánházban.
– Pami itt járt? – Ahelyett, hogy a borból töltött volna, a gépen összehajtva fekvő, ottfelejtett nadrágra mutatott.
Kínos gyorsasággal próbáltam összeilleszteni valószínű mesévé a mozaikot, de sehogy nem tűnt számomra sem hihetővé, hogy tulajdonképpen nekem van női nadrágom, vagy itt járt Pami és elment nadrág nélkül…
– Vagy itt is van? – kérdezett tovább, s ezúttal a másik gépen pihenő csipkés tangára szegezte mutatóujját.
Most miért leskelődik, valami nyugdíjas városnézésről felejtették itt? Miért nem önti már azt a bort?
Be kell vallanom: akadt látnivaló. A gazdátlan nadrág és a kificamodott csipkepillangóként tanga után felbukkant a gazdájuk. Teljes életnagyságban, bár csak harmadrészt takarva, a raktárajtó nyílásában állt Pami. Cicijeit némiképp fedte az egyik kék ruhadarab, amit mégis magával vitt meneküléskor, bár a bimbók annyira előrenyomták, hogy többet mutatott, mint rejtett. A top felett kedvesen mosolygós fej, lentebb a már közelebbről megismert selymes bőr, megcifrázva 1 darab apró köldökkel, 1 darab vékony rovátkával, és egyetlen anyajeggyel. Lassan mellém sétált, büszkén állva két szempár érdeklődését, és kissé mögém húzódva megszólalt:
– Nekem nem adtok poharat?
Egy pillantással felengedett a feszültség.
– Kislány vagy te még ahhoz, Pamikám! – nevetett Laci bácsi.
– Mondtam már, hogy nem vagyok Pami! – durcáskodott Pami, és felém szolgált magyarázattal: – Anyu az egyik macskát nevezi Pamelának, és így szokta szólongatni: Pami! Pami! Laci bácsi meg azt hitte, ilyenkor engem hív, és nem tud leszokni azóta sem a pamizásról.
Ezen meg én nevetgéltem hosszasan, és örültem, hogy csak magamban hívtam – az öreg fűtő hatására – Paminak. Laci bácsi közben töltött a két pohárba a száraznak csúfolt saját termés levéből, amire a közmondást kitalálták egykoron: savanyú a szőlő! – És a bor. – Megemelve az üveget – egészségünkre! – jót húzott belőle. Úgy látszott, Pami – vagy ezek után hogyan is nevezzem? – ismerte már a saját termés kétséges bukéját, mert ő csak belenyalt a pohár tartalmába, ahogy én is.
– És nem vagyok kislány se… – folytatta a félpucér lány.
– Ismeritek a viccet? – hahotázott már jó előre Laci bácsi. – Bemegy a kislány a patikába óvszerért. A patikus elhajtja: kicsi vagy te még ahhoz, még ott van a tej a szád sarkában! Mire a kislány: Az nem tej!
– Ez valami célzás? – kérdezte kacéran a harmadrészt felöltözött lány mellőlem, és cicijeivel hozzámsimult.
Ahogy mondani szokás, adódnak olyan helyzetek, amikor nem számítanak a körülmények és a környezet, csak egyetlen csettintés hiányik… Csettintés helyett ezek kemény cicik jelentették számomra a kezdőlökést ahhoz, hogy átkaroljam – maradok a megszokott névnél – Pami vállát, ő pedig balját a derekamra fonta.
– Ne zavartassátok magatokat, gyerekek – csillogott Laci bácsi szeme, és megint húzott egyet az üvegből.
– Bezártad az ajtót? – kérdezte tőle Pami.
– A kazánházban, amikor… rátok törtem… akkor éppen elfelejtettétek bezárni? – A kérdés már percekkel ezelőtt megfogalmazódott bennem, de most illett a szövegkörnyezetbe.
– Nem akartuk, nem csináltunk semmit – válaszolt az öreg – de ti ne zavartassátok magatokat, az ajtó záródott.
Nem az ecetszerű, egyetlen korty bor okozta, inkább Pami közelsége és fesztelensége, hogy egyáltalán nem zavart Laci bácsi kandi tekintete. Magamhoz húztam és fordítottam a lányt és elhárítva a csekélyke akadályt, a fején át lehúztam az apró, kék topot. Most először fogtam meg az ingerlően feszülő melleit, majd alányúlva, popsiját megemelve szinte ráhúztam ismét követelődző farkamra.
Pami boszorkányos ügyességgel rángatta le nadrágjaimat, és – ez is először történt röpke ismeretségünk során – térdeit körém terpesztve, elém guggolt. Néztem, ahogy telt ajkai játszadoznak a makkommal, ugyanolyan nedvessé téve azt, mint percekkel ezelőtt a puncija. Függőlegesen szájharmonikázott, fejét megdöntve a golyókat szopogatta zacsin keresztül, majd félig elnyelt, és sokáig a szájában tartott… Csak a fejét, a haját értem el, simogattam, kócolgattam.
Megfogta a fenekemet és egyre gyorsabb iramot diktált, és alig bírtam vállánál fogva, némán rábeszélni, hogy ne járasson csúcsra a szájában… Hasra döntöttem az előbbi gép lapadagolóján, és a világ leggömbölyűbb popsija vájatával ismerkedtem, magamat cukkolva. Hátranyúlt a lábai között, és határozottan, ahogy korábban is tette már, megmarkolva magába tolt. Ezúttal sikerült hosszan élvezni a benti csúszkálást, miközben néztem a bámulatos popsit és a homorú hátat.
Amikor megint kimerültünk, jólesően hajoltam rá… Felemelkedtünk, ismét a ciciket csodálgattam, Pami pedig játékosan húzogatta-becézgette-nézegette a lassan visszahúzódó farkam – ahogy az már lenni szokott, ha két vizuális típus találkozik.
Most pillantottam csak borkóstolás óta Laci bácsira, aki – szintén a vizualitást részesítve előnyben – minket nézett, miközben elégedetten húzogatta félárbócon is termetesnek tekinthető szerszámát…
Epilógus helyett (Prológus helyett is, mert az is elmaradt)
A következő néhány hónapban még többször sikerült megismételni a kellemes délelőttöt. A nyomdász lánnyal nem jöttünk össze.
A fűtést átalakították, egy automata rendszer ügyelt rá, Laci bácsinak nem kellett többé ott ücsörögnie.